A valódi nevem nem Sós Oszkár. Ez a név, csak úgy mint az összes többi, amivel blogomon találkozni fogtok kitalált. Életük végéig titoktartási kötelezettség alatt állnak azok, akik hozzám hasonlóan részt vettek a Szovjetunióhoz köthető kutatásokban. A dolgok jelentőségét tekintve ez nem is meglepő. Most mégis úgy döntöttem, megtöröm a csendet. De az okokról később.
Magamról néhány szót: 1942-ben születtem egy dél-alföldi kisvárosban. Ami azt illeti, elég hányattatott sorsú családba csöppentem. Apám 1945-ben elesett a budapesti utcai harcokban - a németek ellen küzdött. Ez természetesen jó pontnak számított a későbbi kommunista vezetésnél, de azon a tényen, hogy anyámnak, a lehető legnyomorúságosabb körülmények között, nagyszüleim segítségével kellett felnevelnie, mit sem változtatott. Én egyke gyerek voltam, anyám pedig fiatal özvegy, aki sohasem ment férjhez újra. Sorsommal a háború utáni sanyarú években sajnos nem voltam egyedül.
Már egészen fiatalon megmutatkozott érdeklődésem a műszaki terület iránt. Nagyapám elektroncsöves Blaupunkt rádióját még viszonylag 
zsenge koromban tönkre is tettem, miközben egyik nyáron a belsejében azt kutattam, vajon mitől is szól. Később az iskolában átalában jó jegyeket szereztem minden tárgyból. Különösen érdekelt a matematika, fizika, kémia. Tanulmányi eredményeimnek és - nem utolsósorban - édesapám háborúban hozott áldozatának köszönhetően nem volt kérdéses, hogy a középiskola elvégzése után egyetemen vagy főiskolán folytathatom tanulmányaimat. Úgy is lett. Szerettem tanulni, érdekeltek a reáltudományok, így a kínálkozó lehetőséggel éltem is.
1965-ben okleveles gépészmérnök diplomát szereztem a Budapesti Műszaki Egyetemen. A diploma megszerzése után két út kínálkozott. Az első (egyetemi éveim során végig abban a hitben voltan, hogy így fog történni): az egyetemen maradok és csatlakozom valamelyik doktori iskolához. A második (amit végül választottam is): belépek a Magyar Néphadseregbe.
Döntésem midnenkit meglepett családomban, pedig több oka is volt. Magamtól nem is született volna meg ez a gondolat a fejemben, de 1965. nyarán szülővárosomban felkeresett Szabó Imre a Magyar Néphadsereg századosa. Állást ajánlott a seregben. Azt mondta, ha felelősségteljes hazafi és jó kommunista vagyok, belépek és követem apám nyomdokait. Azt is elmondta, hogy a Néphadseregnek nagy szüksége van tanult emberekre, akik képesek a modern harcászati eszközök üzemeltetésére, fejlesztésére és arra, hogy a sorkatonai állományt használatukra kiképezzék. A II. Világháborút követő évtizedekben az átlagos magyar katona képzettsége messze elmaradt nyugat-európai vagy szovjet kollégáitól. Felajánlotta, hogy rögtön tisztirangba helyeznek, a tiszti iskolát meg ráérek elvégezni, amikor kedvem tartja. Azt is megígérte, hogy kutatásokban is részt vehetek, tudományos területen fejleszthetem magam, amennyiben igénylem. Havi kétezer forintot ajánlott mindezért. Ez akkoriban nagy pénznek számított, főleg egy olyan fiatelember számára, mint én voltam - és főleg akkor ha ez a fiatalember már nős volt és majdnem apa is. Feleségem, Ágnes, akivel még egyetemi éveim alatt ismerkedtem meg, már várandós volt lányunkkal, Marikával. Mivel nagy szükségünk volt minden fillérre, ezért elfogadtam Szabó százados ajánlatát és még 1965 telén bevonultam, Esztergomban megkezdtem a kötelező alapkiképzés teljesítését.
Katonai pályafutásom kezdetén hadnagyi rangban kerültem egy légvédeli rakétaezredhez. Pontos helyet - ha nem haragszotok - inkább nem mondok. Teltek az évek, a munkámat szerettem, a magánéletem is jól alakult. Mikor már második gyermekem, Kálmán, is úton volt, szolgálati lakást is kaptunk a Néphadseregtől.
Légvédelmi rendszerek próbaüzemeltetésével, javításával és korszerűsítésével foglalkoztam. Nagyon érdekelt a számítástechnika, így sok időt töltöttem légvédelmi rakétaütegek (mai szemmel nézve) primitív szoftvereinek tanulmányozásával és fejlesztésével. Hangsúlyozom, hogy "mai szemmel nézve", hiszen az akkori szakemberek, mérnökök épp annyi időt fektettek ezeknek az alkalmazásoknak a kifejlesztésébe, mint mai társaik. Csak a technika állt akkor más fejlettségi szinten, mások voltak a lehetőségek.
A '70-es évek elejére egy mérnököből és matematikusokból álló kis csapatot verbuváltam magam köré, akikkel a számítástechnika hadászati területen való alkalmazásának bővítésén dolgoztunk. Bár hivatalosan nem voltam vezetője ennek a csoportnak, mégis - úgy éreztem -, hogy én voltam de facto az a személy, aki a kutatások és fejlesztések irányát meghatározta. Körülbelül fél tucat ember alkotta ezt a kis "műhelyt", ahogy magamban neveztem, a Néphadsereg berkein belül. Szabó Imre - akkor már főtiszt volt, őrnagyi rangban - minden segítséget megadott, hogy az akkori anyagi keretek között minél jobb körülmények között dolgozhassunk és megkapjuk a megigényelt eszközöket. Szabóval egyébként - bár egymástól földrajzilag távol tevékenykedünk mindenapjaink során - baráti viszonyt alakítottam ki, nyaranta családjaink sokat bográcsoztak együtt, hol náluk, hol nálunk.
Az előző bejegyzésemben részletezett Hruscsov-doktrína értelmében Magyarországnak ki kellett vennie részét a szocialista államoktudományos és technológiai fejlesztéseiben. 1967-ben a KGST országok létrehozták az Egységes Számítástechnikai Rendszert, ESZR-t. A rendszeren belül Magyarország feladata az R/10 típusú számítógépek gyártása volt. A '70-es évek első felében ilyen számítógépeken dolgoztunk kis műhelyünkben. Szerencsésnek mondhattuk magunkat, mert nem is csak egy ilyen gép állt rendelkezésünkr, hanem egyszerre négy. Kettőt vadonatújan kaptunk, másik kettőt pedig alkatrészek formájában Szabó őrnagy közbenjárásának köszönhetően.
Itt jött a képbe egy zseniális ifjú matematikus, Balog Kálmán, aki menyasszonyával együtt - szintén matematikus - kis csapatom tagja volt. Nagyszerű munkájának és rendkívüli "másként gondolkodásának" köszönhetően sikerült olyan gépikódban írt programot kifejlesztenünk, mely a gépek szimultán használatát tette lehetővé ugyanazon matematikai probléma megoldására. Valami olyasmit értünk így el, mint a manapság nagy számítógépekben párhuzamosan futó processzorok esetében. Egyetlen gép teljesítményéhez képest 200-250%-os sebességnövekedést értünk el. Ez akkoriban igen különlegesnek számított. A rendszer kiválóan teljesített ballisztikai- és légellenállási kalkulációk során. Ezen "adottságunknak" később jelentős következményei voltak.
1975. elején jártunk. Emlékszem, egy igen zimankós téli napon Szabó őrnagy - abban az évben először - felkereste kis műhelyemet a laktanyában. Összehívatta a velem együtt dolgozó hat szakembert és elmondta, hogy fontos feladatot kaptunk. Tegyünk félre minden más ügyet és csak ezzel foglalkozzunk. Az utasítás egyenesen Moszkvából jött és Kádár elvtárs is jó munkát kíván hozzá. A kis beszéd végeztével átgyújtott nekem egy mágnesszalag-tekercset és Kádár elvtárshoz hasonlóan ő is jókívánságait fejezte ki az előttünk álló feladattal kapcsolatban. Kijelentette, bármilyen segítségre van szükségünk, áll rendelkezésünkre.
A tekercset én rögtön átnyújtottam Balog Kálmánnak. Megkértem, hogy nézze át a tárolt adatokat.
- Miről van szó, őrnagy? - ragadtam meg Szabó karját és félrehúztam.
- Őszintén? Nem tudom, Oszikám - válaszolta. - Tényleg titkos az egész, ti csak oldjátok meg, amire megkértek titetket. Te nekem jelentesz, én meg tovább egyenesen Moszkva felé. Egy dologról azonban tudnod kell: nem csak ti kaptátok meg a feladatot. Hozzátok hasonló ragyogó szakemberek szerte a baráti országokban - lengyelek, csehszlovákok, németek - dolgoznak rajta. Kádár elvtárs nagy reményt fűz a sikeretekhez. A pártvezetés úgy véli, hogy ha ti oldanátok meg elsőként a problémát jó pontot szerezne az ország Brezsnyev elvtársnál - mondta és jelentőségteljesen nézett a szemembe.
- Értem - feleltem.
- Ugye azt nem kell külön mondanom, hogy a moszkvai elvtársak teljes diszkréciótokra számítanak - tette hozzá.
- Ez csak természetes - válaszoltam.
A kapott feladat részleteivel nem szeretnék untatni senkit. A mágnesszalagon tárolt adatok alapján speciális differenciál egyenletrendszerek megoldására kellett numerikus módszert kifejlesztenünk. Hogy pontosan mihez kellettek, nem tudtuk, bár volt róla sejtésünk. Baloggal összhangban arra a következtetésre jutottam, hogy ballisztikus rakéták elfogásához szükséges pályaszámításokat hajtunk végre. Erre abból következtettünk, hogy ilyen problémáknál adódnak olyan differenciálegyenletek, melyek peremfeltételei két ismert pont: a pálya kezdőpontja és végpontja között oszlanak meg. Az ezekből adódó differenciálegyenletek nemlineárisak és megoldásuk numerikusan, számítógépek segítségével sem triviális. Ennek ellenére Balog ragyogó gondolkodásával, tapasztalatunkkal és a rendelkezésünkre álló számítógépes háttér segítségével jól és gyorsan haladtunk.
1975. augusztus végén Szabó őrnagy ismét felkeresett a laktanyában. Feszültnek tűnt és nem is fordított túl sok figyelmet a műhelyünkben neki tartott szakmai beszámolónkra. A hivatalos program végén megkérdezte, tudnánk -e néhány percet négyszemközt beszélni. Megkértem, hogy fáradjon be az irodámba, ott magunk lehetünk.
- Nem mondhatok részleteket - tért rögtön a lényegre, ahogy becsuktam magunk mögött az ajtót -, úgy néz ki, nagyon közel vagytok a megoldáshoz és a moszkvai elvtársak kiszemeltek titeket egy mégfontosabb feladat végrehajtására. Kiemelkedő fontosságú projekt, ami azt illeti. Megtudtam bizonyos dolgokat. Ezekről most nem beszélhetek - mind a mai napig emlékszem, hogy milyen feszültség volt az őrnagy hangjában, a szemembe egyszer sem nézett miközben beszélt -, talán nem is jó ötlet, ha elmondom. De akarom, hogy valaki tudja azok közül, akik itt maradnak, hogy többről van szó, mint amit Moszkva látni enged.
Egy szavát sem értettem.
- Aki itt marad? - kérdeztem meglepetten. - Miért, te elmész?
- Igen - válaszolta, de a szemembe továbbra sem nézett.
- Őrnagy… - magam is féltem kimondani - nyugatra disszidálsz?
- Épp ellenkezőleg. A Közel-Keletre megyek. Értesítenem kell bizonyos embereket arról, ami itt folyik. Teljes titokban.
- És a családoddal mi lesz?
- Ne aggódj, rendben lesznek. Vigyázni fognak rájuk - felém nyújtotta cigarettatárcáját, nem kértem, nem dohányoztam. Ő idegesen rágyújtott.
- Kik? És egyáltalán miről van szó, őrnagy? - faggattam.
- Most nem beszélhetek. Ha kijutottam az országból, felhívlak. Még szükségem lesz a segítségedre. De most mennem kell. Tudom, hogy bízhatok benned.
Így is volt. Bár nem értettem, miről volt szó valójában, tudtam, hogy Szabónak nyomós oka lehetett arra, amit tenni készült. Kikísértem az irodámból és elbúcsúztunk - hosszú időre. A félig elszívott cigaretta még sokáig füstölgött az asztalomon lévő hamutartóban.
Az őrnagynak egyébként igaza volt. A megoldástól már nem jártunk messze, köszönhetően Balog forradalmi fejlesztésének. Ezt a Moszkvába küldött folyamatos és részletes jelentéseinkből le is szűrték az ottani szakemberek.
A feladattal, amiről még mindig nem tudtuk, hogy valójában milyen célt is szolgál, 1975. szeptember második hetére elkészültünk. Ami azt illeti, jócskán meg is haladtuk a velünk szemben támasztott elvárásokat, szinte egy új informatikai-matematikai modellt dolgoztunk ki az ilyen jellegű problémák gyors és hatékony megoldására. És aztán? Semmi nem történt. Hetekig nem kaptunk semmilyen választ Moszkvától, hogy megfelel -e nekik, amit alkottunk vagy sem. Szabó őrnagy szavai csak növelték az egész dolog körüli rejtélyt. Mígnem...
Pontosan emlékszem a dátumra: 1975. szeptember 29. Az estét a családommal töltöttem otthon, éppen vacsorához készülődtünk. Megcsörrent a telefon.
- Téged keresnek - szólt Ágnes.
Szabó volt az. Nagyon meglepődtem.
- Hát kijutottál? - suttogtam a kagylóba.
- Még nem. Ma indulok - válaszolta. - De lehet, hogy nem fogok tudni jelenkezni kintről.
- Értem - válaszoltam.
- Figyelj, Oszkár, valamikor a közeljövőben, mikor időd engedi, keresd fel Annát (így hívták az őrnagy feleségét) és mondd meg neki, hogy nagyon szeretem és minden rendben lesz, vigyázni fognak rájuk.
- Biztos, hogy ezt akarod tenni? - erőlködtem - Még visszafordulhatsz. Oldjuk meg másként.
- Már döntöttem. És mégvalami… légy nagyon erős te is! Bármi is történik, ne félj, nem lesz baj. Indul a bejrúti járat, mennem kell. Szervusz - azzal letette.
Még akkor éjszaka valami olyan történt, hogy azóta is borsódzik a hátam, ha eszembe jut. Úgy hajnali két óra magasságában autót hallottam megállni az épület előtt. Kinyílt és becsapódott a kocsiajtó. Éberen figyeltem. Egy perc alig telt el, döröböltek az ajtón. A mi ajtónkon. A szívem a torkomban dobogott.
- Úristen, ki az? - kérdezte Ágnes.
- Ne aggódj, biztos valami gyakorlat - hazudtam.
Mikor kinyitottam az ajtót, egy fekete bőrkabátos, katonai bakancsos hatalmas vöröshajú 40-es férfi állt az ajtóban. Még sohasem láttam.
- Velem kell jönnie - oroszul beszélt.
- Legalább a családomtól hadd köszönjek el - kértem.
- Szicsasz - mondta ellentmondást nem tűrően. Azonnal. Az orosz mondandójának egy mellkasomra szegezett kiskaliberű pisztollyal adott nyomatékot.
Úgy ahogy voltam, pizsamában, papucsban betuszkolt fekete volgájába és elnyelt minket az éjszaka. Ahogy visszanéztem, csak annyit láttam, hogy lakásunk ablakaiban egyik villany a másik után gyullad ki.
Akkor éjszaka történt mégvalami - igaz én csak jóval később értesültem róla. Ma már történelem: 1975. szeptember 30-án hajnalban máig tisztázatlan körülmények között a Malév Bejrútba tartó járata lezuhant. Roncsai és jobb sorsra érdemes utasai azóta is a tenger mélyén nyugszanak. A gépet lelőtték.
