Kevesen tudnak róla, hogy a II. Világháború után a Szovjetunió szatelitállamaiban - köztük Magyarországon is - titkos katonai- és tudományos kísérletek zajlottak a Vöröshadsereg és a szovjet katonai hírszerzés irányításával. Ezek a kísérletek természetesen a legnagyobb titoktartás mellett történtek, az érintett országok közvéleményének fogalma sem volt, nem is lehetett róluk. A Felderítő Főcsoportfőnökség, orosz rövidítése GRU (Glavnoje razvedivatyelnoje upravelnyije), számos olyan projektet koordinált a keleti blokk államaiban, melyek a Szovjetunióban zajló kutatásokhoz, katonai fejlesztésekhez kapcsolódtak, azokat kiegészítették. Sok esetben magát a kijelölt feladatot végrehajtó szakember-gárda sem tudta pontosan, hogy min dolgozik, mint ahogy azt sem, hogy munkájuknak a későbbiekben milyen gazdasági, társadalmi következményei lesznek.
Bár közvetlen bizonyíték nem áll rendelkezésre, hallomásból és az interneten keringő pletykákból feltételezhető, hogy a bevont csatlós államokban nem pusztán elméleti síkon történt hozzájárulásegyes jelentős szovjet projektekhez. Nagy a valószínűsége annak, hogy némely kelet-európai országban félig 
legális vagy teljes mértékben illegális - minden nemzetközi egyezményt megszegő - vegyi- és biológiai fegyverteszteket, orvosi-, pszichológiai kísérleteket hajtottak végre. Hogy a szatelitállamok politikai/katonai vezetőinek volt -e tudomásuk az országuk területén folyó GRU-tevékenységekről vagy őket is teljes homályban tartották a moszkvai elvtársak - nos, erre a kérdésre talán a Moszkvában és Szentpéterváron megnyíló levéltárak adhatnak választ. Bár holtakat föléleszteni vagy tönkretett életeket rendbe hozni senki sem tud, az emberi természetet ismerve talán elégtétel lehetne az, ha az elkövetett rémségek kitervelőit és kivitelezőit felelősségre vonhatná a társadalom. Ez természetesen csak nevek ismeretében lehetséges. A dolgok mai állása szerint azonban e neveket homály fedi.
De honnan is indult mindez? A II. Világháború után Magyarország szinte rögtön az orosz medve ölelésében találta magát. Sorsát ez az ország sem kerülhette el: a szovjet katonai és tudományos eredményekhez valamilyen formában mindenkinek hozzá kellett járulnia. A hátrányok mellett természetesen előnyei is voltak a fojtogató ölelésnek. Feneketlen felvevőpiac az itthon előállított mezőgazdasági termékeknek, kiapadhatatlan olcsó gáz- és kőolaj forrás a népgazdaságnak és az embereknek. Hogy megérte -e? Erről már sokat beszéltek és fognak még beszélni mások, akik nálam jobban értenek a témához.
Amiről beszélni szeretnék, egy igen speciális terület: a Szovjetunió határain kívül végrehajtott titkos tudományos és katonai projektek. Ezen a területen Magyarország szerepe a '60-as éveke közepe, '80-as évek második fele között volt kiemelkedő. Csak nekem körülbelül két tucat olyan kísérletről, részkutatásról van tudomásom, melyeket az akkori Magyar Népköztársaság területén hajtottak végre. Ahogy már fent említettem a hazai résztvevőknek sokszor fogalmuk sem volt arról, hogy miben is vesznek részt. A szovjet tudósok magyar kollégáikat, az itt rendelkezésre álló szürkeállományt sokszor puszta "számológépként" használták (ahogy akkoriban ők mondták: szlozsnye matematicseszkije rasety). Őket használták fel egy-egy felmerülő részprobléma megoldására, mely később a szovjet projektek továbblendítését segítette. Sokszor például a Műszaki Egyetem matematikusai csak annyit tudtak, hogy szovjet kollégáikat segítik egy-egy bonyolultabb differenciál-egyenletrendszer diszkrét mogoldásának megtalálásával. Azt azonban nem tudhatták, hogy a megoldás milyen célt fog szolgálni. Az "outsourcing"-olt projektek sokszor azonban igen nagy fontosságúak voltak.
Hogy nagy horderejű kísérleteket miért nem csak és kizárólag a Szovjetunió területén hajtottak végre? Ennek hátterében egy bizonyos Szergej Hruscsov áll. Nem, a névrokonság nem véletlen. Nyikita Hruscsov egykori szovjet pártfőtitkár fiáról van szó, aki egyben apja legbizalmasabb (elsősorban tudományos) tanácsadója is volt. 
Ifjabb Hruscsov véleménye az volt, hogy minél kevesebb ember látja át a teljes képet egy adott kutatás esetében, annál jobb. A célnak sokkal inkább megfelel, ha egy nagyobb programot apróbb darabokra szedve, egymásról mit sem sejtő tudósok és mérnökcsoportok hajtanak végre szerte a Birodalom és szatellitállamai területén. Különösen fontos kutatások, fejlesztések esetében csak a legfelsőbb politikai és/vagy katonai vezetés és magát a projektet szakmai szempontból átfogó szűkkörű tudományos-, műszaki klikk láthatta át a teljes képet. A döntés hátterében természetesen a szovjet politikai vezetés skizofrén, paranoid beidegződése húzódott meg, az örökös ellenségkeresés a legbizalmasabb körökben is. Hurscsovnak nagy félelme volt, hogy ha gyengeséget mutat, vagy lapjait túl nyíltan játsza meg könnyen eltűnhet a moszkvai politikai sűllyesztőben. És ez akkoriban nem csak a politikai karrierjének, hanem talán életének végét is jelentette volna. Fia javaslatát egyértelműen jó ötletnek tartotta. Azáltal, hogy tudományos projekteket külföldre visz és ezáltal a Párt erős embereit homályban, bizonytalanságban tartja, saját pozícióját erősíti. Így történt az meg sokszor, hogy egy-egy új hadászati eszközről a szovjet pártvezetés csak a közvéleménnyel egyidőben szerzett tudomást. Mikor az adott projekt lezárult, a szükséges teszteket sikeresen elvégezték, akkor hozták csak nyilvánosságra a "mű" létezését. Ennek az eljárásnak természetesen az az előnye is megvolt, hogy illetéktelen személyek még véletlen sem jussanak idő előtt a tervek közelébe. Így elkerülhető volt, hogy ne adj' Isten valahol félúton az USA beelőzzön egy hasonló vagy akár továbfejlesztett (hadászati) eszközzel.
Hruscsov döntése Kelet-Európa teljes, végső "lenyelését" jelentette. A Vasfüggöny mögötti közvéleménynek akkoriban erről természetesen fogalma sem volt. A II. Világháború után már 
megtörtént egyfajta (igen jelentős) hatalomátvétel a keleti blokk államaiban. Politikai, gazdasági és kulturális téren ezek a (Szovjetunióhoz képest) kis államok elveszítették függetlenségüket. Az orosz medve most a legdrágább dologra készült rátenni a kezét: az országok szürkeállományára. A tény ugyanis, hogy 1960-tól kezdve ezeket az állmokat, ha csak korlátozott mértékben is, de bevonják szigorúan titkos projektekbe függetlenségük végső formájának elveszítését is jelentette. A GRU ugyanis ugrásra készen várta Hruscsov parancsát, hogy a baráti országok tudósvilágának színe-javát kontroll alá vehesse. Bár ezek az emberek (fizikusok, vegyészek, mérnökök, matematikusok) eddig is megfigyelés alatt álltak, tudományos kutatásaikat nem irányították a szovjetek. Ennek a szabadságnak azonban vége szakadt. Többek között szovjet nyomásra történt, hogy 1967-ben megszűnt az Építőipari és Közlekedési Műszaki egyetem és beolvadt a "nagy" Budapesti Műszaki Egyetembe. A GRU-s elvtársak úgy gondolták, hogy egy nagy, egységes intézményt könnyebb lesz kézivezérlésre kapcsolni, mint több kisebbet.
Ezt természetesen a nyugati világ nem nézte jó szemmel. A fülöpszigeteki ENSZ delegáció vezetőjének, Lorenzo Sumulongnak jutott az a "megtisztelő" szerep, hogy Hruscsovnál kihúzza a gyufát. 1960. október 12-én a New York-i ENSZ székházban felszólaló Sumulong azon aggodalmának adott hangot, hogy a szovjetek Kelet-Európa államaiban teljesen ellehetetlenítik az embereket abban, hogy szabadon gyakorolhassák politikai- és emberi jogaikat. Az ő szavai szerint: a Szovjetunió "lenyelte" ezeket az országokat.
Ami ezután következett, már történelem. Hruscsov magából kikelve elkezdte cipőjével csapkodni az asztalt és mindenki, akinek - szerinte - köze volt a filippínó felszólalásához, alpári stílusban 
lehordott a sárga földig. A pártfőtitkárnak abban igaza volt, hogy nem Sumulong ötlete volt, hogy országával szemben felbőszítse az oroszokat. A bujtogatók minden bizonnyal az amerikaiak voltak. Ne feledjük, hogy 1960-ban már javában zajlott az űrverseny, sőt ekkoriban már a Hold meghódítása volt a cél. Mindenféle szovjet tudományos "terjeszkedés" veszélyt jelentett az amerikaiak ambícióira. A '60-as évek elején az űrverseny még nem volt lejátszott dolog. Senki sem tudhatta biztosan, hogy melyik nagyhatalom fog elsőként eljutni a Holdra, ki fogja magát végképp beírni a történelemkönyvekbe. Így tudományos területen minden apró előny, melyet valamely nagyhatalom szerezhetett szálka volt a másik szemében.
Hruscsov kiakadt, az amerikaiak meg jót röhögtek a markukba azon, hogy a szovjet pártfőtitkár önként és dalolva hülyét csinált magából az egész világ előtt. A dolog lényegén azonban ez mit sem változtatott. Reális szemmel nézve az amerikaiak nem is várhatták (főleg az 1956-os események tükrében), hogy a szovjetek egy fülöpszigeteki ENSZ delegáció-vezető beszédére megtorpannának és visszaadnák a kelet-európai szatelitállamok függetlenségét - ha más nem, legalább a tudományok területén. Minden esetre egyértelmű figyelmeztetés volt ez a nyugati világtól: nem nézik jó szemmel a Szovjetunió tudományos térnyerését a keleti blokk országaiban.
A szovjet gépezet azonban ekkorra már beindult és a '60-as évek közepére a magyar tudományos élet teljes mértékben szovjet irányítás alá került. Az elkövetkezendő két évtized folyamán értek el magyar tudósok (nem véletlen) kimagasló eredményeket többek között a vektoralgebra és magasabb fokú differenciálegyenlet-rendszerek számítógépes megoldása területén. Ezek az eredmények - sok egyéb hasznuk mellett - szovjet interkontinentális rakéták vezérlőáramköreiben kerültek felhasználásra. További jelentős hazai sikereket értek el tudósaink anyagtani kutatások és a radartechnika területén. Bizonyára sokan hallottak már a Finommechanikai Vállalatról. Az ő specialitásuk magyar fejlesztésű lokátorok gyártása volt - ilyen magyar fejlesztésű lokátorokat mind a mai napig használnak oroszországi katonai bázisokon. Sajnos hazánk mai helyzetében nem képes már ezek előállítására, modernizálására, így a még ma is használatban lévő darabok minden bizonnyal orosz mérnökök fejlesztéseinek keze nyomát viselik magukon.
Az egy-egy szatelitállamban végrehajtható kiemelkedő fontosságú projektekhez tartozó részfeladatok köre erősen korlátozott volt. A korlátozásokat két fő elv szerint alkalmazták. Az első és legfontosabb kikötése a sztálini idők után magához tért és felbátorodott szovjet katonai vezetésnek az volt, hogy nukleáris programokhoz kapcsolódó elméleti és gyakorlati kutatások csak és kizárólag a Szovjetunió területén folyhatnak. Ennek az elvnek fő szószólója a katonai körökben erősembernek számító Kirill Szemjonovics Moszkalenko volt, akit Hruscsov a doktrína életbe 
léptetése után nem sokkal a szovjet rakétaerők főparancsnokává nevezett ki. Moszkalenko további akadékoskodásának ezzel elejét is vette a pártfőtitkár. A katonaság kérésébe Hruscsov egyébként könnyen belement, nem volt célja a Vöröshadsereg vezérkarának maga ellen fordítása. Az atombombákkal való játszadozást tehát meghagyta a barnakabátosoknak. A második fajta korlátozás Szergej Hruscsovtól származott. Egy adott projekthez tartozó összes munkafolyamat közül csakis egy és egynél nem több volt átruházható szatellitállamra. Vagy elméleti munka, vagy alkatrészgyártás, de egynél több fázis nem valósulhatott meg csatlósállamban. Így védve voltak attól, hogy bárki is átláthassa a teljes képet, magyarázkodnuik meg nem kellett az elvtársaknak, ők voltak ugyanis az erősebbek.
A '70-es évek közepe táján a nagymúltú Gamma Művek mérnökei fejlesztettek például ki olyan torlónyomás-érzékelő műszereket, 
melyek később az óriás szovjet "határfelület-repülőgépekbe", más néven ekranoplanokba kerültek beépítésre. A magyar mérnökök természetesen nem voltak tisztában azzal, hogy pontosan mihez is tervezik a sebességmérő műszert. Nekik csak azokat a peremfeltételeket adták meg, amelyek között a műszernek megbízhatóan üzemelnie és mérnie kellet (mértékadó sebességek, mértékadó páratartalom). Ha jól emlékszem, az ekranoplanról még kifejlesztése és sikeres tesztelése után sem szerzett rögtön tudomást sem a mérnöktársadalom, sem a közvélemény. Létezésére csak a Vasfüggöny lehullása után derült fény.
Ott volt továbbá a világviszonylatban is kiemelkedő - már korábban említett - magyar radartechnika. Sokak számára ismert a híres 1946-os Hold-radar kísérlet (Bay Zoltán). A szovjetek úgy gondolták, érdemes ilyen alapokra építeni. Meg is tették - nem kevés sikerrel.
De miért mesélem mindezt el? Volt egy bizonyos kísérlet/kutatás a'70-es évek második felében, '80-as évek elején, melynek hordereje kimagasló volt. Az összes titkos projekt közül kiemelkedett fontosságával. Mikor azt mondom, az "összes" projekt közül, akkor nem csak arra a bő két tucatnyira gondolok, melyeknek egyes szakaszai hazánk területén zajlottak. Valóban úgy értem, hogy az összes közül. Valamennyi, a Szovjetunió fennállása során lezajlott kutatás és kísérlet közül ennek volt a lehető legnagyobb hordereje. Következményei mind a mai napig beláthatatlan súlyúak, megváltoztatták mindazok életét, akiknek bennük részük volt. Ebben a kutatásban magyar szakemberek jelentős szerephez jutottak a fent vázolt Hruscsov-doktrína okán.
Két évtizednyi nyomozómunka és óriási szerencse kellett ahhoz, hogy a "teljes képpel", melyet a szovjet elvtársak eltitkolni igyekeztek, megismerkedjem. A történet felkavaró. Ezt a történetet készülök most megosztani veletek.
Hogy én ki vagyok és minderről honnan tudok? Sós Oszkárnak hívnak - én voltam a hazai kutatások vezetője.
