- Gyerünk! - csak ennyit mondot sofőrjének a vöröshajú orosz az autóban. Mellettem ült a hátsó ülésen és fegyverét az oldalamba nyomta. A szívem a torkomban dobogott, tudni akartam, hová megyünk, de a szám kiszáradt, nyelvem bénultan tapadt szájpadlásomhoz, egy szót sem tudtam kinyögni.
Néhány perc után elhagytuk a várost, a kihalt országúton autóztunk. Ha kinéztem az ablakon csak az éjszaka meredt rám vissza üres szemekkel. Aztán már az sem. A szeptember végi hidegben lehelletem a fűtetlen volgában gyorsan az ablakra fagyott. Fél órát autóztunk így a semmibe.
- Itt jó lesz - szólt előre az orosz. - Kiszállás! - parancsolt rám és bordáim közé nyomta a pisztolyt.
Mindhárman kiszálltunk az autóból. Eljött a vég, gondoltam, szólnom kellett volna Szabó szökéséről. Egész biztosan lehallgatták a telefont és rájöttek, hogy tudok róla és néma cinkosa voltam.
- A családomat ne bántsák, ők semmiről sem tudnak - szólaltam meg végül ahogy az autó mellett álltunk, de csak az orosz hideg tekintete volt a válasz.
- Megfordulni! - mondta.
- Bejrútba ment, repülővel! - mondtam esdeklően - Esküszöm, hogy csak ennyit tudok. Ennyit mondott az őrnagy.
- Megfordulni! - ismételte.
Bár nem álltam rá készen, mégis elfogadtam a tényt, hogy ott és akkor meg fogok halni. Némán megfordultam és vártam, hogy golyót röpítsen a fejembe.
- Dimitrij, csináld! - adta ki az utasítást sofőrjének.
Hallottam, ahogy a sofőr kabátja zsebébe nyúl és valamit elővesz belőle. Aztán éreztem, ahogy közeledik hozzám, egyik kezével megragadta bal vállamat, a másik kezével pedig valamit a fejemre húz. Egy vászonzsák volt az. Semmit sem láttam, de lélegezni tudtam. Talán nem ma halok meg - gondoltam.
- Az őrnagy halott - közölte szenvtelen hangon a vöröshajú orosz. - Ha megpróbálja levenni a záskot, maga is az lesz. Most pedig vissza az autóba.
Egy kéz megint megragadta vállamat, megfordított, az autó felé lökött. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, egy hatalmas tenyér durván lenyomta a fejemet és belökött a hátsó ülésre. Aztán ők is beszálltak. Most egyedül voltam hátul, a két orosz elől ült. Senki sem szólalt meg.
Agyamban csak úgy cikáztak a gondolatok… Hát tudtak Szabó disszidálásáról és elintézték az őrnagyot. Ha pedig eddig nem tudták, hogy én még ha passzívan is benne voltam, most már tudják. Ebből a helyzetből nincs kiút. Csak a családom biztonsága járt a fejeben. Bármit is parancsolnak, vagy mondanak, nincs kiút, meg kell tennem.
Moccani sem mertem. Bár a kezemet nem kötözték meg, eszembe sem jutott, hogy megpróbáljam levenni a zsákot a fejemről. Biztos voltam benne, hogy rögtön az orosz pisztolyával találnám szembe magamat.
Nem tudtam, milyen irányba és hová megyünk. Csak annyit éreztem, hogy mentünk országúton is, földúton is. Az időérzékemet is teljesen elvesztettem. Nem tudom mennyit ülhettem akkor éjszaka az autóban. Talán félórát, talán hármat, nem tudom.
Hosszú idő és jó sok zötykölődés után az autó megállt. Az orosz letekerte az ablakot. Hallottam, ahogy valakinek utasításokat ad. Válasz nem érkezett. Feltételeztem, hogy az a rekedt fémes nyikorgás, amit hallok egy kapu nyílását jelezte. Az autó újra elindult. Valamilyen épületben vagy garázsban haladhattunk, mert a motor erős zúgását minden irányból falak verték vissza. Nem telt el sok idő, talán egy-két perc, megálltunk, a motor elhallgatott, a csendet csak zaklatott lélegzésem hangja törte meg.
- Kiszállás - mondta csendesen az orosz és hátranyúlva levette fejemről az addig mindent eltakaró szövetzsákot. Erős fény hasított a szemembe, hunyorogtam. Az első dolog amit megláttam az orosz hideg tekintete volt, de fegyvert ekkor már nem szegezett rám.
- Kiszállás - ismételte.
Egy földalatti alagútban, egy óriási vasbeton csőben voltunk. A mennyezet körülbelül tíz méter magasságban lehetett a fejem felett, rajta fehér fénnyel világító neoncsövek sora húzódott ameddig csak a szemem ellátott. Hideg volt, a lehelletemben lévő pára azonnal megfagyott a levefőben. Úgy éreztem, a vasbeton falak minden hőt elszívnak az általuk közrefogott térből.
A Néphadseregben töltött pályafutásom során soha nem hallottam hasonló létesítményről Magyarország területén. De abban biztos voltam, hogy ennyi idő alatt nem hagyhattuk el az országot, így biztos voltam benne, hogy továbbra is hazai földön vagyok.
- Ggye mij? - Hol vagyunk? - kérdeztem oroszul.
- Azzal most ne foglalkozzon, indulás - válaszolta az orosz és karomat megragadva egy, a betonfalban lévő ajtó felé kezdett el tuszkolni.
Néhány perccel később egy kis vakolatlan falú helyiségben álltunk. A sarokban egy fém öltözőszekrény, a szoba közepén egy asztal és egy szék volt. Az asztalon kenyér, kolbász, egy pohár és egy üveg kancsóban víz.
- Öltözzön fel! - mordult rám a hideg tekintetű orosz. - Ha éhes, egyen. Hosszú lesz még az éjszaka. De igyekezzen, a többiek már csak magára várnak. Az ajtó előtt várom, ha készen áll, kopogjon - a következő dolog, amit hallottam, a fémmel érintkező fém sírása volt, ahogy a kis szoba vasajtója becsukódott az orosz mögött. Egy percre magamra maradtam.
Hogy kik voltak azok a "többiek", akiket a vörös hajú idegen említett, nem is sejtettem, de abban biztos voltam, hogy - legalábbis akkor, ha szót fogadok - nem esik bántódásom. Bárkik is raboltak el, bármilyen szándékkal, úgy tűnt, életben akartak tartani, különben nem adtak volna enni és inni.
Kinyitottam a szekrényt. Alsóneműk, barna katonai gyakorlóruha egy pár bakancs voltak benne. Mind az én méretem. Felöltöztem, de az asztalon lévő élelemre rá sem tudtam nézni. Az átélt izgalmak után és az előttem álló bizonytalanság miatt egy falat sem ment volna le a torokom. A csukott ajtóhoz léptem és kopogtam...
Az ajtó nyikorogva kinyílt, elrablóm állt előttem.
- Szleduj za mnoj! - Kövessen! - mondta kurtán és ellentmondást nem tűrően.
Csupasz vasbeton falak közt sétáltunk. Csak a fejünk felett vibráló egymást ritkán követő neonlámpák fénye világította meg a csupasz folyósókat. Bár rálátásom nem volt a teljes létesítményre, mégis az volt a benomyásom, hogy hatalmas. Vagy típ percig néma csöndben követtem fogvatartómat ebben a rideg labirintusban, csak bakancsaink sarka koppant a nedves betonon. Újra egy fémből készült lemezajtóhoz értünk. Egy fegyveres őr vigyázott arra, hogy illetéktelenek még véletlen se lépjenek be rajta. Hogy magyar volt -e, nem tudom, mert egy szót sem szólt, csak kinyitotta előttünk az ajtót.
Egy hatalmas, nagyjából húszméterszer harmincméteres terembe léptünk be. A falak itt is épp olyan csupaszok voltak, mint amikkel eddig találkoztam ebben a titokzatos létesítményben, a neoncsövek pedig itt is épp olyan hideg fehér fénnyel villództak, mint a folyosókon. Egy pillanatnak el kellett telnie, mire felfogtam a terem méreteit. És akkor… nem hittem a szememnek: az óriási helyiség közepén ott állt kis csapatom minden egyes tagja. Mind a hat ember, akikkel együtt dolgoztam a Szovjetuniótól kapott feladat megoldásán. Kelemen, a kiváló elméleti fizikus, Agócs és Gáspár, akik hozzám hasonlóan gépészmérnökök voltak, Réty Magda, a kis csapat nagyszerű elektromérnöke és természetesen Balog és felesége, a két matematikus. Valószínűleg én is épp olyan értetlen tekintettel meredtem rájuk, mint amilyennel ők énrám. Rajtuk is barna katonai gyakorlóruha volt, olyan, amilyen az imént elhagyott kis helyiség öltözőszekrényében várt rám.
Balog Ilonka - Kálmán felesége - kibontotta magát férje féltő öleléséből, néhány lépést tett felém, de amint meglátta a hátam mögött belép vöröshajú oroszt, ijedten torpant meg - úgy tűnt, már ismeri őt.
- Százados - egymást között sohasem használtuk egymás rendofokozatát megszólításnál, ezt csak a helyzet rémísztő természete hozhatta ki szegény lányból -, mi ez az egész? Miért vagyunk itt? - kérdezte rémült hangon.
- Sajnos nem tudom - válaszoltam bizonytalanul. - De azt ajánlom mindgyájunknak, hogy nyugodjunk meg, úgy tűnik - legalábbis egyelőre - nem akarnak minket bántani. Van egy olyan érzésem, hogy a mögöttem álló úr mindenre magyarázatot fog adni - az utolsó mondatot már oroszul mondtam és hátrafordultam, hogy elrablónk szemébe nézzek.
- A századosuknak igaza van - szólalt meg a nagydarab orosz és egy pillanat erejéig úgy tűnt, hogy mosoly suhant át azon az egyébként kifejezéstelen arcon. A nevem Szergej Ivanov - folytatta -, a Szovjet Hadsereg ezredese vagyok. Biztosan felmerül önökben a kérdés, hogy hol vannak és miért vannak ott, ahol, ezen a szokatlan órán. Nos, arra, hogy hol vannak nem válaszolhatok. Elég ha annyit tudnak, hogy egy titkos, jól őrzött katonai létesítmény területén, biztonságos helyen. És… ha ez oldja aggodalmukat, még a saját országuk területén. Arra, hogy miért vannak itt, válaszolhatok. De először szeretném átadni Brezsnyev elvtárs elismerő szavait. Köszöni eddigi figyelemreméltó munkájukat és reméli, hogy következő feladatuk végrahajtása során is számot adnak szakértelmükről és a szocializmus ügye iránti elkötelezettségükről. Tudniuk kell, hogy Brezsnyev elvtárs személyes utasítására szállítottuk önöket ide ma éjszaka. A feladat, melynek megoldásában számítunk a segítségükre nagy jelentőségű a baráti szocialista országok állambiztonsága szempontjából. Azon időszakban, míg a kijelölt feladaton dolgoznak, a létesítmény elhagyása szigorúan tilos, bármilyen erre tett kísérlet súlyos büntetést von maga után, ezt személyesen garantálom. Ha a külvilágot és családjukat a közeljövőben újra látni szeretnék, azt javaslom mihamarabb lássanak munkához. A terem távolabbi végében, mint látják, szekrények helyezkednek el. A szekrények üresek, kivéve egyet. Ebben a szekrényben egy mágnesszalag-tekercset helyeztünk el. A tekercsen digitális kódot találnak. Minden bemeneti jel 8 bitből, minden válasz 256 bitből áll. Feladatuk a bemeneti és kimeneti jelek közötti kapcsolat megállapítása, matematikai-logikai leírása. A feladat megoldásához szükséges műszaki apparátust természetesen biztosítjuk. Sós elvtárstól minden nap írásban várok jelentést munkájukról állásáról. Jó munkát - azzal az orosz sarkon fordult és elindult a szoba ajtaja felé.
Kollgégáimmal rémülten néztünk össze.
- Álljunk meg egy pillantra! - kiáltottam az orosz után minden bátorságomat összeszedve. - Azt akarja mondani, hogy rabok vagyunk?
- Fogalmazzunk úgy - kezdte és lassan felém fordult -, hogy az elvtársak most minden idejüket a szocializmus építésére fordíthatják, nagy szolgálatot téve ezzel a Szovjetuniónak és a baráti köztársaságoknak. Remélem, világosan fogalmaztam. Ha éhesek, vagy szomjasak, kopogjanak, az ajtóban álló őr intézkedni fog. Ha egyéb kívánságuk van, személyesen döntöm el, hogy teljestíhető -e.
Majd végleg sarkon fordult és azon az éjszakán már nem is láttuk őt többet. Ahogy elhagyta a helyiséget, nyomában katonai ruhába öltözött férfiak léptek be. Elektromos kábeleket, tápegységeket, számítógép-alkatrészeket hoztak kézben vagy kerekes kézikocsikon. Fél óra múlva már vagy húsz ember nyüzsgött a szobánkban, szerelők, rakodók és egyéb technikai személyzet. Nem sokkal később tizenkét darab R/10-es számítógép és a hozzájuk tartozó tápegységek, terminálok töltötték meg az óriási termet. Úgy tűnt, az orosz komolyan gondolta, amit mondott.
Nem volt más út, csak előre. A szökés reménytelennek tűnt és még ha sikerült is volna, mindnyájan tudtuk, hogy családainkon álltak volna bosszút. Ez alapszabály volt a Vasfüggöny mögött. A feladatot bármi áron meg kellett oldanunk, ha ki akartunk jutni arról a helyről, bármi is legyen az.
1975. október 1-jének hajnalán egy olyan bináris kódsorozat elemzését kezdtük el, amilyennel azelőtt még nem találkozott az emberiség. Feladatunk az volt, hogy az input jelekre választ generáló algoritmust rekonstruáljuk. Mai szakszóval: reverse engineering.
